Nocturnal Cultural

Ismét eltelt a "kötelező" két év, új lemezzel rukkol elő a brit csapat. A Paradise Lost immár két-X-es fennállása alatt szilárdan küzdött egyrészt "a gótmetál keresztapjai", illetve a "játszunk minél többféle zenét emészthetetlenül rövid idő alatt váltogatva őket" címért. Felesleges felsorolnom, milyen stílusokat érintettek ez idő alatt, erről az alábbi videó elég behatóan mesél (érdemes leülni és beletekerés nélkül, egyben végignézni, annak tudatában hogy a két doboscserét leszámítva végig ugyanazokat az emberkéket látjuk...):

Szóval "What can we except from the future?" - teszi fel a kérdést, akik pedig arra tippeltek, hogy tovább folyik a "durvulás", igazuk is lett. A Faith Divides... az utóbbi kb. 15 év legbrutálisabb lemeze lett, valahol a klasszikus Shades of God és az Icon körüli hangulatokat felelevenítve, az utóbbi évek tapasztalataial keverve. Vaskos gitárriffek, dögös ritmusok, hirtelen váltások, és hiper-profi, hiper-dallamos, folyton szólóba hajló dallamok Greg Macintosh gitárostól, illetve aki a legnagyobb meglepetést okozza, az énekes Nick Holmes. Sose volt egy Pavarotti, élőben pedig kimondottan a gyenge hangú énekesek közé sorolható (tudja is magáról), amit leszarva viszont albumról albumra csiszol és újít, ezen a lemezen pedig különféle hangszíneinek egész tárházát vezeti elő: hol karcosan, hol szívbemarkolóan szépen, hol hörgésbe hajlóan durván adja elő mindig érdekes és mindig elgondolkodtató szövegeit. Gyönyörű dal a meglehetősen morcosan induló I Remain, a váltásaival letaglózó First Light, a korábbról ismert (rendhagyó képi világú) klipes címadó, vagy a balladisztikus Last Regret, koncerten nagy siker lehet a Frailty, a grindosan örlő témákkal előrukkoló Rise of Denials, vagy a Universal Dreams. Hallgatva az akár "popdoomnak" is beillő szerzeményeket, előtűnik az anyag két fő hibája is: az egyik a kissé túlzottan egyforma, egyívású dalok, a másik pedig talán a régi folyamba való lépkedés: most ugyan sikerült, de nem biztos hogy a múltbarévedés (a klasszikus albumokhoz való igazodás) legközelebb is sikeres lesz. Engem bizakodtat a záró In Truth, melynek a lassú, doomos hangszerelésbe az ezredfordulós lemezek elektronikus / post-rockos hangását is sikerült belecsempészni - remélem a továbbiakban valami meglepő, eklektikus újítással rukkolnak elő. Most kap pontot bőven, mivel nem egy összecsapott művel van dolgunk (látszik hogy nem a stúdióban, két nap alatt írták őket) és reméljük nem tévednek az önismétlés súlyos mocsarába. Hiszen már "so much is lost..."
9 / 10