Nocturnal Cultural

Két zenei albumról kaptok most egy kis szösszenetet, a kettőt csak témája, hangulata és - furcsamód- megjelenési ideje köti össze.

Empyrium: Weiland (2002)
A német együttest 1994-ben hozta létre Markus Stock (alias Ulf Schwadorf) és Andreas Bach. Kettejükhöz az évek során jópár bajtárs és kisegítőzenész csatlakozott, egészen 2002-es feloszlásukig - ez időig négy stúdiólemezzel gazdagították a zenetörténelmet. Az első két album zeneileg népi elemekkel kevert, My Dying Bride / Opeth - típusú doom/death metal anyagnak tekinthetők, ezeket a teljesen akusztikus, neofolkként aposztrofálható Where at Night the Wood Grouse Plays c. követte; tulajdonképpen ennek folytatása az igazán remekmű hattyúdaluk, a Weiland. Az anyag tulajdonképpen újkori komolyzenének is tekinthető: az egyes tételek három fő témán belül csoportosulnak. Az első rögtön a legváltozatosabb, legeklektikusabb is: a Heidestimmung (="Pusztai/pogány hangulat") csodálatos zenei kirándulás a benne megénekelt Ödeland földjén, erdein keresztül, ehhez a népdalok, a neofolk, az opera (pl. a'capella) és a black metal főbb stílusjegyeit hívják segítségül. Érdekes a nyitány fuvoladallama, ami engem eléggé a Szegény legény vagyok én... kezdetű népdalra emlékeztet - bár valószínűleg véletlen az eset, elképesztő hogy tulajdonképpen ugyanarra a témára többszáz mérfölddel (és esztendővel) arrébb hasonló dallam születik.
A második fejezet nincs tételekre osztva: a Waldpoesie (="Erdei költemény") egyetlen bő negyedórás track a korongon. Zeneileg az előző dalok hangszerparkját használja, azonban sokkal cselekményközpontúbb, s a koncepciót a szöveg is alátámasztja. A sok váltás, a többféle ének (bariton, suttogás és károgás mind előfordul itt is) és a sztori szinte filmszerűvé teszik.
A harmadik rész, a Wassergeister ("Vízilelkek") sokkal tagoltabb, elmélyültebb (trendi szóval: "elszállósabb") hangulatzene, melyet uj hangszer: a zongora dob fel. Lassú, elgondolkodtató szerzemények végén az üresség, a Nix tavába fullad a mű, mi pedig a másik oldalon ébredünk fel... ideát.
2006-ban az Empyrium kiadott még egy válogatáslemezt, két új dallal, melyek bár jól sikerültek, nincs meg bennük az a varázs, mely a Weiland dalait áthatja a mai napig áthatja. Bár fentebb úgy tűnhet, a black metal szellemében fogant a mű, erről szó nincs: a pár sornyi károgó ének csak szinesítésként van jelen, így ajánlom azoknak is akik nincsenek kibékülve a fémesebb zenékkel.

 Letölthető itt: http://www.megaupload.com/?d=0UQJCFAI

***

Agalloch: The Mantle (2002)
A portlandi csapat 1995-ben alakult meg, a motor mai napig a gitáros / énekes / zeneszerző John Haughm. Zenéjük sokkal zártabb germán kollegáiknál, habár az egyik "legeurópaibb" hangzású amerikai csapatról van szó. Albumaikon is a népi, természetközeli hangvétel a meghatározó, amit modern doom metal és neofolk stílusban fejeznek ki, beleszőve blackes vagy post-rockos elemeket - egyik legjobb lemezük, a sorban második The Mantle is tartalmaz karcosabb toroktémákat és effektezett gitárdallamokat, sok autentikus hangszer (fafúvósok, mandolin, vadászkürt, stb., sőt a The Lodge számban még szarvaskoponya is!) színesíti a repertoárt. A Death in June-osra vett intro után 7 dal alkotja a keretet, ezek főleg hosszabb tételek, váltakozva: egy szövegesre egy instrumentális következik. Kétségbeesett és sötét, mégis szép és élvezhető dalok íródtak a lemezre. Nem is emelném ki egyiket se, a lemez egységes és jól felépített, bár mindegyik tétel önmagában is élvezetes lehet. A bevezetőtéma újbóli felcsendülése után egy amolyan ráadás szám zárja a korongot, egy akusztikus, jó hangulató kis balladácska, ami csak a cseresznyeszem a tejszínhabon.
Érdekes hallgatnivaló, akárcsak legutóbbi EP-jük, melyen főleg akusztikus és ambient-alapú dalok sorakoznak, a Wicker Man c. film ihletésében.

Letölthető: http://www.mediafire.com/?tjqzwmxxqqq