Nocturnal Cultural

WASS ALBERT: RÉZKÍGYÓ

(részlet)

SODOMA NÉPE CSODÁLKOZIK

 

Lassan a füst elült. Korom lepte a Város romjait s az egymásra dőlt kőfalak

fölé égszínkéken borult újra a tavaszi égbolt. A föld belsejében morogva

hánykolódtak még az elpihenni készülő erők. Aztán lassan a morajlás is megszűnt.

Csönd volt. Halálos csönd. A pusztulás kőrengetegében szellő se sóhajtott sehol.

Valahol a romba dőlt Város közepén, ahol hajdan a piactér obeliszkjei álltak,

hat ember ült a borzolt köveken. Hat egyforma ember. Rongyos, kormos, fáradt és

éhes. Olyan egyformák voltak, ahogy ott ültek a romokon, szorosan együtt, mint

hat testvér.

 

Mozdulatlanul ültek, s lehajtott fejjel nézték a törmeléktől szennyezett földet.

Aztán az egyik fölemelte a fejét és megszólalt.

– Valaki felelős.

Valakinek a hibája miatt történt az egész.

– Úgy van – mondta a másik –, valaki felelős.

– Büntetést érdemel az, aki okozta!

Szigorúan, szinte gyűlölködve néztek egymásra. A hat rongyos, egyforma

ember. Aztán valaki azt mondta:

– A katonák hibásak! Az volt a feladatuk, hogy megvédjék a várost. Mért nem

védték meg hát? Eleget élősködtek a nyakunkon. Hangoskodtak és követelőztek?

Lenéztek minket és mindenütt az elsők akartak lenni! Parancsolgattak, mintha

egyedül övék lett volna a Város! Eltűrtük arcátlanságukat, mert vállalták, hogy

megvédnek bennünket. S nem védtek meg! Ők a hibásak hát. Miattuk pusztult el a

Város, a katonák miatt!

Így beszélt az egyik.

– Úgy van – helyeselt hozzá négy.

És akkor a hatodik feltápászkodott a kőrakásról, letörölte arcáról a piszkot és a

vért és halk, fáradt hangon beszélni kezdett.

 

A katona

 

– Lehet, hogy igazatok van – mondotta – s én követtem el valami hibát. De

nem tudom, hogy hol. Hasztalan gondolkozom rajta.

Katona lettem, mert annak neveltek. Gyermekkoromban megtanultam már,

hogy legszebb feladat meghalni a Városért. Megtanultam bánni a fegyverekkel,

megtanultam a verekedés fortélyait. Megtanultam tisztelni azokat, akik a Városért

meghaltak s akiknek emlékezetére ünnepeket szentelt a nép. Megtanultam, hogy

ezért a népért kell nekem is meghalnom egyszer, s hogy ezért ez a nép tisztelni

tartozik bennem azt, aki majd őérette meghal.

– Nem könnyű a katona élete. Különösen, ameddig fiatal, ameddig alacsony

rangot visel. A Városban mindenki szabad ember volt. A diákok, polgárok, a

tisztviselők. Mehettek, ahova akartak, senki se zárta be őket miatta. Tehettek, ami

nekik jólesett, szabadok voltak. S ezt a szabadságot kellett megvédelmezni nekem,

az életem árán.

 

– Csak éppen én nem voltam szabad ember. A katona sohasem szabad ember.

Nincs magánélete. Nincs célja, terve, csak egy: engedelmeskedni és meghalni a

Városért.

 

– Mindenkinek volt magánélete ebben a Városban, csak nekem nem volt.

Irigyeltem a polgárt, aki jöhet-mehet, tehet amit akar, szabadon rendelkezik

magával és soha senki nem szól bele, hogy hova megy és mit tesz. Mikor kel föl

reggel és mikor fekszik le este. Mikor házasodik meg és kit vesz el feleségül.

Mikor dolgozik és mikor nem. Irigyeltem a polgárt, akiért élnem, verekednem és

egyszer majd’ meghalnom kellett.

– Néha, mikor őrségben voltam a várfalakon éjjel, elnéztem onnan föntről a

Várost. A kivilágított ablakok mögött zene szólt, táncban forogtak a párok s a sötét

utcákon szerelmesek kószáltak. Zárt ajtók mögött pénzét számolgatta a polgár,

vagy aludt puha ágyában, asszonya mellett s gondtalanul. Mert én ott álltam a

falakon és őriztem őt.

 

– Egyszer éjszaka rablócsapatok törtek a kapura. Elkeseredett harcot vívtunk,

néhányan. Néma harcot, mint a farkasok. Két bajtársam halt meg mellettem azon

az éjszakán. Gyermekkori pajtásaim voltak.

– A Város mindarról, ami ott a kapunál történt, semmit sem tudott. A

tánctermekben szólt a zene, a lefüggönyözött ablakai mögött csókolt, vagy

álmodott a polgár.

 

– Nekem sebet kapott a vállam, akkor. Reggel kimosta a felcser a sebet és

bekötözte. Fájt kegyetlenül. De három nap szabadságot kaptam a sebért. Kószáltam

az utcákon bekötözött vállal s vártam, hogy az emberek talán majd szólnak pár jó

szót, hiszen érettük kaptam a sebet s az ő álmuk nyugalmáért haltak meg pajtásaim

is.

 

– A templomból éppen akkor jött ki egy szőke lány. Olyan volt, amilyennek

az angyalokat festik. Rám nézett, meglátta rajtam a kötést és éreztem a szemén,

hogy sajnál. Mosolyogtam és sapkámhoz emeltem a kezem. A leány is mosolygott

és megbiccentette kissé a fejét. Már éppen oda akartam lépni hozzá, amikor rászólt

hangosan az anyja: – Csak nem akarsz összeismerkedni egy katonával? – Sebesült

szegény – védekezett szelíden a lány és elvörösödött. – Verekedett a korcsmában,

bizonyára – hallottam még sziszegni az anyját, aztán tovamentek.

 

– Azon az estén igazán elmentem a korcsmába, először életemben. Ittam.

Aztán verekedtem is. Néhány polgárlegény ült az asztal mellett s hányaveti gőggel

dobálta a pénzt. Nekem alig volt néhány krajcárom, hiszen alacsony rangot

viseltem még s kevés volt a zsoldunk. Keserűség mart belül, mert úgy éreztem,

hogy hálátlanul bánik velem a Város. Az asszony, aki eltiltotta tőlem a leányát, a

polgárlegények, akiknek telt úri borokra, míg én csak a savanyú vinkót ihattam. Mi

lett volna velük – gondoltam –, ha ezen az éjszakán nem álltunk volna a falakon,

én meg a pajtásaim, akik meghaltak? Mi történt volna az angyalarcú leánnyal, s

miből mulatnának ezek a nagyszájú polgárlegények? Keserűség volt bennem s

olcsó borral öntöztem ezt a keserűséget.

– Aztán az egyik polgárlegény elordította magát vörös arccal: éljenek a

hentesek! – Éljenek a hentesek! – ordították a többiek is. Valamelyikük reám

nézett. – Mondjad te is, katona: Éljenek a hentesek! – Éljenek a hentesek! –

Éljenek a katonák, feleltem. Néhány perc múlva felrúgtuk az asztalt. Kardom

behasította egyikük fejét. Nem halt meg, de engem bezártak miatta. Néhány hónap

múlva előléptetés volt s én nem léptem elő akkor.

– Gyűlölni kezdtem a polgárt. Aki élte a maga önző külön életét és nem

törődött semmivel, még azzal sem, hogy mások őérette meghaltak. Ahol dolgom

akadt velük, kurtán végeztem. Azt akartam, hogy megérezzék, mennyire lenézem

és megvetem őket. S a gondolatot, hogy ilyenekért kell egyszer majd meghalnom

nekem is.

 

– Miattuk virrasztottam éjszakánként a falakon, szélben és esőben, míg ők

békésen álmodozhattak és csókolhattak a lefüggönyözött ablakok mögött. Miattuk

viseltem a nehéz szolgálatot, miattuk volt minden napom szigorú fegyelem és

parancsteljesítés. Én rab voltam, azért, hogy ők szabadon futkoshassanak önző kis

céljaik után. Éreztem, hogy több vagyok, mint ők. Mert ha én nem lennék, ők sem

lehetnének. Nem lenne asszonyuk, vagyonuk, leányaik. Fölöttük éreztem magamat

és ezt nem titkoltam el. Ütöttem rajtuk, ahol alkalom nyílott. Hogy megérezzék

öklöm erejét s a jogomat, hogy parancsoljak nekik. Hogy hátra szorítsam őket

magam mögé, az élet minden vonatkozásában, mert a halállal is én nézek szembe

helyettük.

 

– Aztán később, hogy magasabbra kerültem s távolabb nézhettem a város

élete fölött, nem láttam egyebet a polgárban, mint egy mérhetetlen buta önzést,

mellyel igyekezett megakasztani mindent, ami az ő érdekében történt. Ha új

bástyát kellett építeni, vagy megerősíteni a falakat valahol, nem akart fizetni.

Lármázott, hangoskodott és követelte, hogy ne építsünk újabb bástyákat, és ne

erősítsük folyton a falakat. Pedig őt védték azok a falak s neki szolgáltak azok a

bástyák. Lármázott, ha katonák zsoldjáról volt szó és sajnálta tőlünk a pénzt,

mintha ellenségnek kellett volna adja s nem azoknak, akik miatta meghalnak.

Zsugori volt, fösvény, önző és buta, a polgár. Mindent csak magának akart, ő nem

látta meg, hogy fösvénységével önmagát károsítja s a Várost. Fegyver kellett? A

polgár nem akart pénzt adni rá. Zsold kellett? A polgár nem akart pénzt adni rá.

Azt kívánta, hogy kevesebb katona legyen, mert akkor kevesebb zsoldot kell

fizetni és megtakaríthat magának egy vasárnapi mulatozásra valót. Ezek miatt

gyűlöltem a polgárt. Megvetettem és félresöpörtem az útból, kíméletlenül, ahol

csak lehetett.

 

– Aztán jött ez. Éjszaka volt és egyszerre csak valami rátört a falakra. A

setétben nem lehetett látni, hol az ellenség. Valami tompa morajlást hallottunk

csupán, valami dübörgést, mintha roppant hadak vonultak volna föl ellenünk.

Riadót fújtunk. Nyílzáport zúdítottunk a morajlás felé. A kőhajítók mázsás köveket

szórtak. Hiába. Talán az íjaink már rosszak voltak s a kőhajítónk kevés, mert nem

akart pénzt adni rá a polgár. De egyszerre csak megmozdultak a falak. A bástyák

ledőltek, ismeretlen fegyverek dübörögtek körülöttünk. Riadóztuk a polgárságot,

hogy jöjjön betömni a réseket. De senki se jött. A polgárok a maguk vagyonával

törődtek s nem a Várossal. Aztán tűz szakadt valahonnan a fegyverraktárakra.

Hiába hívtuk oltani a polgárságot, senki sem jött. A maga vagyonát dugdosta

mindegyik. Így aztán tüzet fogtak sorra a házak. Az ellenség valahol ott dübörgött

az éjszakában, de látni nem lehetett sehol. Nem volt kivel vívni és nem volt kire

nyilat röpíteni. Mintha a föld is megmozdult volna a Város alatt. Nem tudom, mi

volt az. Valami ismeretlen új fegyver lehetett, valami olyan fegyver, amilyen

nekünk nem volt, mert nem adott rá pénzt a polgár. Sorra hulltak el a katonák és

nem lehetett tudni, hogy mitől. Sorra dőltek össze a házak és nem lehetett tudni,

hogy mitől.

 

– Lehet, hogy én is hibát követtem el valahol. De nem tehettem mást, mint

amit tettem. A polgár felelős azért, hogy gyöngék voltak a falak és ledőltek. A

polgár felelős azért, hogy az ellenség betört a Városba, mert nem jött betömni a

réseket. Ő felelős, hogy a tűz tovább terjedt, mert nem jött oltani. Ő felelős, hogy

rommá lett a Város, hogy minden odapusztult, mert ostoba fukarságában sajnálta a

pénzt tőlünk, katonáktól.

 

– Azt hiszem nem védeni kellett volna a Várost, hanem menteni. Nem is

menteni, hanem megelőzni a veszedelmet. Erősebb falak kellettek volna a Város

köré. Erősebb alapok kellettek volna a Város alá. De a polgár csak önmagával

törődött s azzal, hogy mi van a Város körül, s mi van a Város alatt, azzal nem.

– Azért tehát, ami történt, ő felelős, a polgár!

 

A polgár

 

– Hiába fogják rám, én nem tehetek semmiről! Én csak egy egyszerű, szürke

polgára voltam a Városnak. Engem nem kérdeztek meg soha, hogy mit kellene

tenni. Hozzám csak akkor jöttek, amikor adó kellett, vagy valamilyen új rendeletet

hoztak a tisztviselő urak az én rovásomra. Én mindent csak akkor tudtam meg,

amikor a rendeletet kihirdették a piacon!

 

– Engem, kérem, semmibe se vettek. Arra voltam jó csak, hogy rendeleteket

hozzanak a számomra és kipréseljék belőlem az adót. A tisztviselő urak nem

avattak be a titkaikba, még az irodájukba is csak nehezen tehettem be a lábamat.

Meg-megvárakoztattak az ajtó előtt s úgy beszéltek velem, mint valami

rabszolgával. Ők intézték a Város dolgait, én csak a pénzt kellett adjam hozzá.

– Hogy fösvény voltam, nehezen adtam a pénzt? Lehet. De nehezen jutottam

hozzá magam is. Hát illett, hogy megbecsüljem. Én nem élhettem láb lógatva azzal

a tudattal, hogy minden elsején megkapom úgyis pontosan a jövedelmemet, akár

töröm magamat, akár nem. Én nem várhattam összetett kezekkel, amíg rám tör az

öregség, mert nekem senki sem fizet nyugdíjat, ha munkaképtelen leszek.

– Míg a tisztviselő urak egész gyermekkorukat átjátszották az iskolában,

azalatt én már nehéz munkával kerestem a kenyeremet. Voltam utcai árus. Voltam

inas, akit szíjjal vert a mester. Koplaltam és verejtékeztem, tűrtem és szolgáltam

másokat, hogy segéd lehessek. Nehéz munkában telt el a fiatalságom és úgy kellett

egymásra raknom a garast, hogy valamiképpen önállóságra vergődhessek.

– Szerettem a mesterségemet és azt mondták, értek is hozzá. De csak én

tudom, milyen nehéz volt, míg eljutottam addig, hogy magamnak dolgozhattam,

saját helyiségben. Hát még, hogy házam lehessen a Városban! Saját házam! Hogy

polgár lehessek, olyan, mint a többi. Mennyi mindenről kellett lemondanom, hogy

félre rakhassam és összegyűjthessem a nehezen szerzett pénzt, és vehessek rajta

egy házat, ami az enyém legyen és élhessek benne, ahogy emberhez illik.

– Évek teltek, sok-sok év, amíg összegyűlt a pénz a házhoz. Kopott ruhákban

jártam és rongyos cipőben. Az úri fiatalemberek elhúzták a szájukat, ha megláttak

valahol, a katonák meglökdöstek az utcán, a hivatalokban szóba sem álltak velem,

mert rongyos voltam és kopott.

– Aztán megvettem a házat végre. Megházasodtam. Olyan lettem én is, mint a

többi ember. Aztán jöttek a gyerekek.

– Szerettem volna a házhoz egy kertet is, de sok cipő kellett és sok ruha a

gyerekeknek és így a kert sokáig elmaradt. Betegség is jött. Üzletfeleim

megcsaltak néha. Nem ment mindig minden úgy, ahogyan kellett volna menjen.

– Egyszer már összegyűlt a pénz a kerthez. Együtt volt, megkuporgattam

valahogy. És akkor jöttek a tisztviselő urak, valami rendelettel, új adót vetettek

reánk, rendkívüli adót, úgy mondták. Bástya, vagy fal, vagy mit tudom én mi

kellett megint. Engem meg se kérdeztek. Csak elrendelték, hogy ennyit meg ennyit

fizetek.

 

– Fölmentem a tisztviselő urakhoz, haladékot kértem. Azt mondtam, hogy

nincs pénzem, ez igaz. Pedig volt pénzem. De azt a pénzt arra gyűjtöttem, hosszú

éveken át, hogy megvehessem a kertet, értik?

– Félnapig vártam a folyóson, amíg bejutottam a tisztviselőhöz, akihez

tartozott a dolog. Félnapi munkám veszett el a várakozásban. A tisztviselő úr ott ült

az asztala mögött, rám se nézett, amikor megálltam előtte. Nem is hallgatott végig.

Csak rám ordított, hogy fizetni kell, s ne lopjam a napját, mert egyéb dolga is van,

mint az én panaszaimat hallgassa.

– Megmakacskodtam és nem fizettem. Katonákat küldtek hozzám. A katonák

durvák voltak és gorombák. Feltúrták a házamat és elvitték a pénzt. És megint nem

lett semmi a kertből.

 

– Pedig az én pénzemből éltek a tisztviselők és a katonák. Az én keserves

munkámból éltek és mégis úgy beszéltek velem, mintha kutya lettem volna s nem

is ember. Belőlem éltek és uraskodtak, s úgy viselkedtek mégis, mintha ellenségek

lettünk volna. Hiába jártam panaszra hozzájuk, meg se hallgattak. Hiába kértem,

ezt, vagy azt, szóba sem álltak velem. Sohasem kérdezték meg, hogy mit akarok,

hogyan gondolkozom erről vagy arról, mik a terveim, miképpen élek, mire lenne

szükségem, hogy könnyebben dolgozhassak és többet kereshessek. Pedig ha ezt

teszik és segítenek néha rajtam, szívesebben fizettem volna én is az adót. De így

megharagudtam rájuk, és ahol csak lehetett, kibújtam a fizetés alól, ez igaz. Én

tartsak el olyan embereket, akik szóba sem állanak velem, csak gorombáskodnak?

– Később aztán mégis megvehettem a kertet a házhoz. De akkor már újra

gyűjteni kellett a pénzt, mert nőttek a gyermekek közben s a lányokat ki kellett

házasítani, a fiúknak kenyeret adni a kezükbe. Nem voltam úr, hogy vagyonom egy

részét szétoszthassam közöttük s tisztviselő sem voltam, hogy bedughattam volna

őket valahova egy íróasztal mögé, ahol minden hónap elsején fizetést osztogatnak.

Nagyobbik fiam kereskedőnek készült és valami kis alaptőkét kuporgattam össze,

amivel elindulhasson. A leányoknak kelengye kellett, másik fiamnak

asztalosműhely… természetes, hogy nem szívesen nyúltam ezekhez a pénzekhez,

hogy adót fizessek belőlük a tisztviselő urak részére. Sok, nagyon sok bajom volt

emiatt. Eldugtam a pénzt és letagadtam. Akkor zálogot vittek, mindig azt, amire a

legnagyobb szükségem volt, és így csak ki kellett váltanom. És ha megmondták

volna legalább, hogy mire kell az a rengeteg sok pénz! De sohasem mondták meg.

És nem lehetett látni, hogy hova ment. Talán ellopták. Talán elmulatták. Mit tudom

én.

 

– Igaz, szó esett közben arról is, hogy meg kellene erősíteni a Város falait, és,

hogy újra pénz kellene ehhez. De kit védett az a fal? Engem? Egyedül engem? Az

én kis házamat, kertemet, műhelyemet? Az én mindennapi munkámat? Nem,

kérem. A fal a tisztviselő urak hivatalait védte elsősorban. Meg a katonák

pökhendiségét. A mulatozásokat. Azokat védte.

– Rajtam nem sok védeni való volt. Én a munkámat fal nélkül is

elvégezhettem volna. Engem nem bántott volna az ellenség, ha el is foglalja a

Várost. Csak új tisztviselőket s új katonákat hozott volna, új polgárokat nem. De

akármiféle tisztviselő úr jön, nem lesz sem gorombább, sem pökhendibb, mint a

régiek voltak – gondoltam magamban – és dolgozó polgár mindegyiknek kell, és

egyik sem bánik rosszabbul a polgárral, mint a másik és egyik sem jobban, mint a

másik.

 

– A fal a tisztviselőket védte. Az ő istenségüket védték a falak és bástyák, hát

gondoskodtak volna jobban róluk. Nekik kellett volna gondoskodni a falakról, mert

ők igazgatták a Várost, minket még beleszólni sem engedtek soha. Hova tették azt

a rengeteg sok pénzt? Miért nem fordították, amire kellett volna?

– Aztán jött ez. Igaz, hogy hívtak betömni a falak réseit, de már akkor az én

házam falai is repedni kezdtek, az én házamé, amelyik engem védett, s amelyikért

hosszú éveken keresztül dolgoztam. Természetesen, az én házamat igyekeztem

menteni. Aztán a tűz. Oltsam a fegyvertárat, mikor már az én tetőm is tüzet fogott?

A magam vagyonát igyekeztem menteni. A bútoraimat, az értékeimet, azt a

keveset, mi úgy rendre összegyűlt…

– Az sem sikerült. Mindent elvesztettem. Ledőlt, leégett, rommá vált. De nem

én vagyok a hibás, hogy ez lett a vége! Rajtam behajtották az adót s nekem csak

annyi dolgom volt, a többi nem tartozott reám, azt mondták mindig a tisztviselő

urak. A többi reájuk tartozik, azt mondották.

– Hát ha reájuk tartozott, akkor ők felelősek a Városért és mindazért, ami a

Várossal és velünk történt! A tisztviselő urak!

 

A tisztviselő

 

– Visszautasítom a vádakat! – hadarta idegesen és felszökve az omladékról a

hat rongyos közül a harmadik. – Én őriztem a rendet és az erkölcsöt! Én egész

életemben a Város érdekeit szolgáltam, sohasem a magamét, mindig csak a Várost!

Hogy emellett én is jobban éltem? Tisztábban és rendesebben öltözködtem, szebb

lakásban laktam? Istenem. Hiszen elvégre tanult tisztviselő voltam! Szolgáltam a

Várost! És azt hiszem, járt nekem ez a megkülönböztetett életmód ezért a

szolgálatért!

 

– Gondolják el, én soha nem voltam szabad, önálló és független, mint a

polgár. Én nem mehettem vágyaim és hajlamaim után, még csak meg sem

mondhattam őszintén azt, ami a nyelvemen volt. Nekem hajladoznom kellett egy

életen keresztül azok előtt, akik fölöttem állottak, alkalmazkodnom kellett

hozzájuk, kiszolgálnom őket és helyeselnem, bármit is mondottak. Rab voltam,

valósággal. Az iroda rabja. Napszámos. Egy egész életen keresztül mindig csak

robotoló napszámos, a Város és a polgárság napszámosa.

– Gondolják el, kérem, tizenhat esztendeig tanultam. Görnyedtem a könyvek

fölött és magoltam, csak azért, hogy megszerezhessem azt a papirost, amivel

beállhatok a Város szolgájának. Ott ültek mellettem a gazdag fiúk, a nemes úrfiak.

Hintó hozta őket reggelenként az iskola kapujához, nekik csak játék volt az egész,

és szórakozás. Mert nem akartak abból megélni, amit tanultak, csupán azért

tanultak, mert illett tanulni. De az én apám tisztviselő volt és nem futotta a

fizetésből, csak éppen arra, hogy tanulhassak. Hogy megszerezhessem tizenhat év

után a papirost, ami kell ahhoz, hogy szolgája lehessek a Városnak, mint ő.

– Amikor más polgárember már régen önálló, családot alapít, és nem függ

senkitől: én akkor jutottam csak odáig, hogy elkezdhessem a pályámat mint kezdő

fizetéses aktakukac.

 

– Emlékszem: sok minden volt, ami nekem sem tetszett akkor. De nem

tehettem egyebet, mint hogy hajlongtam azok előtt, akik fölöttem voltak hivatali

rangban és igazat adtam nekik, bármit is mondtak. Ha nem tettem volna ezt,

állásomat veszítem, vagy örökre kezdő fizetéses kukac maradok. Mert hiába, ez

volt már a szokás a Városnál, a hajlongás és az igazat adás és ez ellen hogyan is

tehettem volna valamit én, a napszámos?

– Senki sem tudja azt, hogy milyen kétségbeejtően messze vannak egymástól

a lépcsőfokok, melyeken a tisztviselőember fölfelé halad. Mikor a polgár már házat

vett magának a keresetéből, én abban az életkorban még csak egy kis bútorozott

szobában lakhattam a jómódú polgár házában, s még úgy is alig volt elég a

fizetésem arra, hogy rendesen öltözködhessek, eljárhassak vasárnaponként a

kávéházba, mint a többiek és néha virágot vásárolhassak a leányoknak.

– Hogy egy csizmadiának még annyi keresete sem volt, mint nekem? Lehet.

De a csizmadiától nem követelte meg senki, hogy úri életet éljen, gondosan

öltözködjék, és részt vegyen bizonyos társas összejöveteleken. A csizmadiának

megbocsátották, ha foltos volt a könyöke és pecsétes a ruhája. De nekem nem

bocsátották meg, nem. Tőlem megkövetelték, hogy úri módon éljek, és úri módon

öltözködjem. Még a polgárság is megszólott, ha takarékosan igyekeztem élni és a

vendéglőben nem adtam borravalót. Azt mondták, egy ilyen fösvény ember, egy

ilyen ágrólszakadt ember akarja képviselni a Várost, a mi Városunkat?

– Mikor végre annyira jutottam fizetésemben, hogy megházasodhattam,