Nocturnal Cultural

amik fontosak...
AMORPHIS - ECLIPSE (2006)

Patentmód ismerkedtem meg a Kalevala progresszív tolmácsolóival: Köbi barátom épp akkortájt tukmálta rám a klasszikus Elegy lemezüket, mikor Ádibody már nyomatta is nekem a frissen megjelent újat (a fentit). Gondolom, nemcsak én ütköztem meg a két album közti elég brutális ellentéten (pedig ott még a többi lemez köztük..!), de ezen túllépve igencsak megszerettem munkásságuk nagy részét.

Pedig az se egy egyszerű menet...
A nevéhez híven folyton alakuló és stílust váltó csapat vad galoppírozását az eredeti tagságból mára csak a két gitáros, Esa Holopainen és Tomi Koivusaari bírta ki, közben a belezős death metaltól a pszichedlikus progresszív rockon át és fúziós jazzig sokmindent ontogattak ki magukból. Az eklektikus gépezet végül is összeomlott, Pasi Koskinen énekes odébbállt, a maradék csapat pedig úgy döntött, az új torok (Tomi Joutsen) segítségével visszatérnek a 'klasszikusabb' Amorphis-hangzáshoz.

A konceptalbum témája pedig a legismertebb Kalevala-monda, Kullervó története, a nemesi ifjúnak, aki nagybátyja iránti bosszúvágya közepette, sokszor akaratlanul, az istenek átkát hozza fejére. 

 Az album nem lacafacázik sokat a kezdéssel, a keleties szintitéma már előre sejteti a vad dörgést, ami utána jön. A Two Moons igazi ugrálós, üvöltözős nóta, egyedül a refrénnél van egy kis engedés. Az őt követő maxis House of Sleep viszont igazi rádiós sláger, fülbemászó gótikus alapriffel, viszont egy kicsit sem lassabb tempóval. Óriási dal. De még ezt is megpróbálja überelni az ezutáni Leaves Scar, a szép fuvola színezéssel meg a tökös akusztikus alappal. Itt hallunk végre ismét a korábbi lemezekről rég száműzött torokbólhörgést, de egyáltalán nem bántó módon; még a death metalt nem kedvelőknek is pöpec lehet. A 4-es Born from Fire dögös poweres nóta, jó kis középtempóval, belassuló refrénnel... semmi baja nincs. Az első csendes pillanat az Under a Soil, and Black Stone c. ballada kellemes zongoratémáival de a végére ez a szám is begyorsul, felpörög majd elenged, majd hagymázasan beleolvad az őt követő Perkelébe... a lemez gonosz, pszichedelikus tételébe, mely a Tűz Istenéről szól, pusztító és perzselő, végül önmagát is felemészti... és nem marad más, csak a kis minitrilógia lezáró darabja, a The Smoke...

Nagyon finom, nagyon fülbemászó, de a többihez híven tempós és tökös darab. Így, az első hat nóta után akár szünetet is lehet tartani, a maradék számok már csak hab a tortán, dehát az is finom, azt is meg kell enni. ;) A Same Flesh jól sikerült ütemezésekkel és poweres kiengedésektől hemzseg, vibrál benne az életerő, remekül illik a szövegéhez. A Brother Moon egy "elkalandozósabb", folkosabb tétel, a végén kapunk még egy kis hörgést is, majd szépen lecsendesül egy ambientes vibrálásba, amiből majd a záró Empty Opening nő ki. Tökéletes zárás, főleg, hogy a számot lezáró gitárszóló a szemfüleseknek ("fülfüleseknek"? O.o) már ismerős lehet: a '99-es Tuonela lemezt nyitó dallam kissé átdolgozott variánsával van dolgunk, mintegy jelezve, hogy az ezredforduló környéki kalandozásoknak ezennel vége.

Tomi szerepeltetése zseniális húzás volt: jellegtelen hangú elődjének teljesen az ellentéte, egyszerűen mesteri torokkal bír a térdigrasztás úriember: gyönyörű, szívszaggató dallamokon át a legvérmesebb hörgésekig mindent tud, ami kell is a sokféle stílust magába foglaló lemezhez. Az Eclipse az újkori Amo nagy alapkőletétele, az azóta beindult ipari lemezgyártás (kb. évente kijönnek egy újjal) mind belőle táplálkozik, a hajdani útkeresésnek nyoma sincs már sajnos. Korrekt albumok mind, de újdonságot már nemigen hoznak.