Nocturnal Cultural

És ím, ezen is túl lennénk, az idei tél utolsó disznóvágása és megesett... van hurka-kolbász dögivel, lassan szalonna és sajt is, győzzük csak fogyasztani :)
És épp a mai nap találkoztam az alábbi kis irománnyal is. Kár hogy a valóság kicsit (nagyon) (na jó egyáltalán nem) idillikus, de aranyos novellácska ez :) Jó étvágyat hozzá ;)

Krúdy Gyula: Kis Dániel napja

1 - A krumplileves szerencséje
- Már látom, megint rajtad van a háztartás napja és nem a mamán! - szólt Szent Mihály a feleségéhez, született Sztáray Mathilde-hoz, akit általában "Matyinak" neveztek, csak a nagyzoló, urasági életet még nem felejtett Szent Mihály szólította mindig Mathilde-nak. Mert úgy érezte, hogy respektust csak úgy gerjeszthet maga iránt az ember, ha a respektust mások iránt is megtarta.
A bevezető szavakat akkor mondta Szent Mihály, mikor a terített asztal mellé telepedett a hivatalból hazajövet.
- Vajon miből látja, hogy rajtam van a háztartás napja? - kérdezte Mathilde.
- Látom először az orrodon, amely megint olyan szerencsétlenséget mutat, mintha a disznó betegedett volna meg. Másodszor látom, hogy a só és a paprika hiányzik az asztalról, hogy majd a fene egyen meg engem, amikor az első kanál levest a számba veszem!
- Csak krumplileves van... - felelt alattomosan Mathilde.
- Azt kell csak igazán tudni főzni! - kiáltotta Szent Mihály. - Húslevest, tyúklevest, orjalevest minden asszonyszemély tud főzni, ha megvannak hozzá a megfelelő húsok, csontok. De jó krumplilevest megfőzni, az az igazi tudomány. Tettél bele petrezselyemlevelet, egészben főtt vöröshagymát, egycseppnyi fokhagymát és főleg tejfelt? Tudom, hogy mindig máshol jár az eszed, valamit elfelejtettél.
- Semmit se felejtettem el. Hanem abban igaza van, hogy azért is szomorú vagyok, mert a disznó beteg, nem akar enni - felelt még alattomosabban Mathilde.
Szent Mihály, aki apró kenyérszeleteket vagdosott  a félbarna cipóból, hogy azokat sóban, paprikában meghempergetve az ebéd előtti szertartást elvégezze, erre csak kirúgta a széket maga alól.
- Tyű, a királejzumát! - horkant fel. - A disznó beteg, és nekem nem mondjátok?
- Nem mertük, mert tudjuk, milyen mérges ember.
- Hát hogy az istennyilába ne volnék mérges, amikor a disznó, amit Tamás napján akartunk leölni, már most nem akar enni?
Özvegy Sztárayné ekkor belépett a szobába, a régi regényes alakjában, mert ebédre mindig valamit vett magára, ha mást nem mint egy újonnan vasalt zsebkendőt a kezébe. A hangja is úgy skálázott, mintha mindig szerelemről vagy más mennybéli érzelmekről beszélne.
- A disznó nem ismeri a kalendáriumot, előbb lakott jól ezzel a földi élettel a maga túlbuzgóságából, Szent Mihály, mint Tamás napjára. Most már nem tehetünk mást, mint hogy leöljük. Már üzentem is a Kis Dánielnek, az alvégi csizmadiának, aki nálunk már boldogult férjem idejében ezeket a műveleteket intézte, hogy hajnalra itt legyen. Maga pedig legfeljebb korábban jön haza a Három Rózsából, mint egyébként szokott! . mond az özvegy Sztárayné (Rózsi) azon az elbűvölő hangján, amelyen harminc esztendeig féken tartotta a nagy szakállú Sztáray (Sztari) urat, most pedig vagy két esztendeje a vejét.
Szent Mihály megrendült, mint mindig, mikor remek anyósát meglátta, és a régi huszártiszt figyelmességével hallgatta az asszonyság szavait, mintha hirtelen egy bálteremmé (talán éppen az agarász-bál termévé) változott volna a métergerendás szoba, mint valami varázslatra, amikor a megfelelő igét kimondják:
- Tehát holnap disznóölés lesz nálunk? - kiáltott fel. - Akkor mind egy kutya, hogy milyen a mai ebéd, spórolunk holnapra.
(Így menekült meg a krumplileves és társai Szent Mihály szigorú bírálatától.)

2 - Mathilde öröme
Szent Mihály délután néhányszor megkergette az elkehesedett disznót az udvaron, mégpedig vasvillával.
A korán leereszkedett, késő őszi ködben szaladt a disznó sövénynek (nyírfából és fűzfából, valamint sárból volt), eperfának, szilvának, a szivattyús kút mellett álldogáló szomorúfűznek, de Szent Mihály nem kegyelmezett "Jánosnak", tudniillik a disznónak, amit egy potrohos termetű ellenségéről nevezett el, mert az rossz véleménnyel volt a huszártisztekről, akik a lóról leszállva az adóhivatalban foglalnak állást.
- Mi lesz a világból, ha minden kicsapott tiszt az adóhivatalhoz kerül? - konspirált a nagyhasú János a Három Rózsa piros terítékes asztalánál, a szomszédos asztalnál, ahol Szent Mihály tartotta barátaival, az adóhivatalnokokkal a szokásos esti összejöveteleket.
- Most leszúrja őkelmét Kis Dániel, a csizmadia! - mond megelégedetten Szent Mihály, amikor véleménye szerint a disznót eléggé felfrissítette a másnapi kivégzéshez.
...Pedig maradt még abban élő, hogy másnap hajnalban, amikor "hál' istennek" való időjárásra virradtunk - becsületesen fagyott az éjjel, a dér belepte a háztetőt, ködoszlop állt a kertben, a hajnali harangszó nagyon messziről hallatszott, mintha megsiketült volna az egész világ - másnap reggel, amikor a disznó megérezte vesztét, és óljából kiszabadulva körülfutamodta az udvart, úgy hányta le magáról a kis termetű, borostás állú, igen kemény bajszú és elég izmos csizmadiát, mint egy elefánt a tigrist.
Ez a harc az ölők és a disznó között határtalanul felizgatta a jelenlévőket.(Még Kis Dánielt is, aki pedig szokva lehetett az ilyen hajnali csatákhoz.)
Szent Mihály, az egykori huszártiszt a régi, hadgyakorlati lovasrohamoknak a lázát érezte tagjaiban, amint a disznó után iramodott. "Kard ki, kard!" - ismételgette tán magában a rajta-rajtáknál szokásos vezényszót, ahogy a fiatal tiszteket tanítják az öreg kapitányok, akik jobban szeretnek már bő ülepes, hosszú nadrágjaikban a gyakorlótér közepén állani és onnan vezényelni. De Szent Mihály fiatal ember volt, felizgatta még a disznóval vívott csata is. Rohant a disznó után, amíg az bolond fejjel keresztül-kasul száguldott a Sztáray ház udvarán, rohant: mintha most akarná meghódítani igazából feleségét (aki egy hosszú köpenyegben betegsen didergett az ambituson), vagy pedig anyósát, aki ismerets piros posztó slafrokjában, a vér felfogásához szükséges lábassal és fakanállal a kezében álldogált az udvaron, menyecskésen bekötött fejjel, cinkét fogott, piros arcával, könyékig felgyürkőzve és ropogósan, amilyen a borpiros reggel volt, amelyet a hentes, özvegy Sztárayné és Szent Mihály már az udvarra lépés előtt egy-egy korty barackpálinkával nyitottak meg, míg Mathilde a maga adagját későbbre tartogatta.
A régi lovagok küzdöttek oly ambícióval hölgyeik előtt a tornatéren, mint Szent Mihály küzdött a disznóval felesége és anyósa előtt.
- Csak a fülét, tekintetes úr - kiáltotta a harcos nyomaiban futamodó Kis Dániel, mint afféle gyáva "csiszlik", aki nem mer szembekerülni ellenfelével, a disznóval, de majd hajlandó lesz leterített áldozatának a kegyelemdöfést megadni.
Így futamodott el a disznó felhevült állapotában az udvaron özvegy Sztárayné (Rózsi) mellett is, aki a fakanállal úgy orron vágta, hogy a bolond állat meghökkent és megállt, mintha felismerte volna azt a kezet, amely idáig finom, hízónak való eledelekkel etette. - Ebben a percben már nykán volt Szent Mihály, megragadva két fülét, majd Kis Dániel segítségével a földhöz teremtette a disznót, s ráült. S ugyancsak melléje huppant a maga kilencven és egynéhány kilójával özvegy Sztárayné is, míg a Kis Dániel a csizmaszárból elővont hegyes, éles disznóölő késsel borotválni kezte a disznó nyakán azt a helyet, ahol majd a szúrást megejti.
A disznó kimerülten hörgött a három ember súlya alatt. Mathilde tenyerével befogta a füleit, mint a valami ágyúlövés előtt. Pedig most már olya gyorsan mentek az események, hogy azokat többé emberi hatalom meg nem állíthatta.
A disznó szakálla - bizony elég koszos volt - lehullott Kis Dániel kése alatt, és most jött kezének az a mozdulata, amelyet csak gyakorlott disznóölők tudnak, amikor a hegyes kést nekifeszítette a disznó nyakának, mintha valami másvilági erő szállott volna a kis termetű ember karjába. Döfött, a kés alatt roppant az elven test; félig visszahúzta a kést, újra döfött, majd megforgatta azt odabent, a disznó szívében... Cudar munka, Szent Mihály nem is vállalkozott rá, mert születni kell az ilyen műveletre.
Hogy a disznó mekkorát visított a szörnyű döfésre, azt tán el se lehet mondani. Ha nem ül özevgy Sztárayné (Rózsi) Szent Mihály mellett a disznó hátán, ő maga talán elengedte volna a disznót, késsel a torkában, mint ahogy némely disznóval, különösen az erős kannal már megtörtént.
- Ide a lábast! - kiáltotta Kis Dániel, mint egy hadvezér, amikro kellő megforgatás után visszahúzta a kést, és a vér habosan, tajtékozva, buzogva kezdett omlani, a disznó minden küszködésére bővebben, patakban, szinte szikrázva, mint a vér szokott, ha kellő utat nyitnak neki a szabadba.
- Sót ide! - vezényelt még egy utolsót Kis Dániel. (Persze, kéznél volt a só.)
De ezzel az utolsó vezényszóval be is fejeződött a mokány képű, kemény, fekete bajuszú Kis Dánielnek a vezető szerepe a mai napra.
A disznó még egyet hördült, aztán a vezényletet, mint az előrelátható volt, Szent Mihály anyósa vette át. Ő kavargatta és sózta a lábasokban felfogott vért, olyan szakértelemmel, mintha egész életében csak ezt csinálta volna.
- Hurka lesz belőle! - mondta örömteljesen, amikor egyik lábas a másik után megtelt vérrel.
Szent Mihály szinte érezte a véres hurka ízét már a fogai között, amikro az elnyúlt disznó teteme mellől a vérrel telt lábasok útnak idnultak Mathilde kezébe, aki a megfelelő helyre rakta őket. Nem szívesen, nem kedvesen, nem rajongással, mint a többi jelenlévő végezte rábízott tennivalóját, mert mint született úrinő, megvetette a cselédi munkát, de engedett a kényszernek...
- Örülj hogy nem veled szúrattuk le a disznót! - kiáltotta tréfásan Szent Mihály fanyalgó felesége után, mikor az a vérrel teli lábasokat az udvarról behordta a konyhába.

3 - Az első hó és Szent Mihály feladata
Az idő még olyan korai volt, hogy a ködből, a dérből, az ecetfa virága színű, télpiros tájról még csak ekkor találtak ide a sárga és kék mellénykés madárkák a szilvafákra, eperfákra. A ház előtt elvezető országúton hegyesen füttyentett az a madárka, amely a lovak és kocsik után szokott menni. A folyókon tán akkor ereszkedtek útnak a víz sodrásával a vadkacsák... Igen korai reggel volt, de az ölés után mint felizgult ember: Kis Dániel nem vette rossz néven azt a két deci tartalmú poharat, amelyet savanyú vinkóval megtöltve a ház igazi úrnője, özvegy Sztárayné átnyújtott neki...
Egy bajuszszál (ez a fekete, kemény bajuszok sorsa) a pohárba pottyant a bor felhajtása közben.
- Inkább a borba, mint a hurkába! - mond a hentes áhítatosan, amely szóval csak bizalmat kelthetett maga iránt.
Szalmazsúpok hevertek a közelben, deres, száraz, jó zsúpok, ezekből ágyazta meg Kis Dániel a halálba küldött disznó ravatalát. Milyen kedves volt az, hogy a sebesült nyak, általában a disznó fej körül kis boglyát, mint valami kis oltárocskát épített; de külön boglyát a disznó farkához is, mint ez régi falusi hentesek szokása, akik a disznó fülével és farkával akarnak legelőször kedveskedni a háziaknak.
Pirosat lobbant a szalma lángja a disznó körül, mint akár özvegy Sztárayné szeme fellobbant, amikor ezt a gyermekkorára emlékeztető szertartást nézte.
- Mennyire becsüli a Kis úr a disznót? - kérdezte Szent Mihály, hogy ő is kedvében járjon a piszkafára támaszkodó hentesnek, mint ő járt a háziak kedvében.
- Lesz egy mázsa az ártány. De inkább több, mint kevesebb - mond Kis Dániel elmerengve nézve a tűzbe, a szalmalángba, amilyent már annyiszor láthatott életében. De akárhányszor látja, mindig felmelegszik tőle a lelke közepéig, mert hiszen mégiscsak hentes volt.
És ekkor, hogy teljesen örömösen kezdődjön a nap, a borongó égből megindult az első hó ebben az esztendőben.
Mintha csak a disznóölés tüze csalogatta volna le a magasságból a hópelyheket, amelyek mind sűrűbben kezdtek hullani a tűzre, ahol halkan sisteregtek egyet, mielőtt kimúltak.
A haldoklót is megállítja tán másodpercekre kiszabott útjában az első hó megérkezése, amikro szinte váratlanul fehéredni kezd az udvar reménytelen barnasága, a háztető gyásza, a kerítés magánya; mintha egy mennybéli vendég jött volna a hosszú ősztől elszomorodott tárgyak megvigasztalására.
- Most már aztán nincs semmi baj - mond Kis Dániel, asüvegét megigazítva fején.
És a szalmazsúp is talán vidámabban lángolt a disznó felett, mint idáig.
Özvegy Sztárayné térült-fordult a konyha, a kamra és a disznóölés színhelye körül, mindig ropogtak lábnyomai a frissen esett hóban, terjedelmesebb lett a talp helye, mélyebb a saroké.
- Fordítsuk már a hátára a disznót, mert még odasül - mondta a piszkafával komolyan őrködő Kis Dánielnek.
A hentes engedelmeskedett.
- Hát legyen - mondta nevetve. - Gerincre, te koca!
A disznó négy lábát az ég felé mutatta.
- Jó négy sonkája van - dicsérte Kis Dániel a disznót, a hasa aljára szórva a szalmát, különösen a hátsó két lába közé, ahol pejpirosan lobbant fel a disznó szőrzete a kormosodó hóesésben. Még egy hitvány karódarabot is tett a szétfeszített két sonka közé, hogy az alaposan megpörkölődjék a tűzben.
- Ilyen az élet! - mondta nevetve Sztárayné, és már hordta is a forró vizet nagy kannában a konyhából, amire majd a disznó megberetválásánál lesz szükség. Kis Dániel a csizmaszárán fente a késeket, a nagy pelyhekben hulló hó lenyomta a füstöt, minden és mindenki fehér volt már az udvaron, leghamarább a náderesz, aztán a szilvafák, eperfák, de még a piros gyümölcsű ecetfa is, csak a láng volt lángoló, amely a megfeketedett disznó teteme felett táncolt, mert valóban oka volt az örömre. A disznó hasa aljából olyan falatok kerülnek ki rövidesen, amelyektől elájulhat a veremben várakozó hordóskáposzta, de még a káposztafej is, amelyet négy részre vágva tettek el télire, hogy majd örömet okozzon a háznak.
- Csak majd a füstre vele! - mondta Kis Dániel, amikor a forró víz segítségével a sertés megborotváláshoz látott.
- Majd előbb a szükséges orvosságokat - felet özvegy Sztárayné, amikor a gangra mutatott, ahol fedett helyen egy papírzacskóhadsereget pillantott meg Szent Mihály, aki ábrándos ember létére nem is gondolt arra, hogy mennyi minden kell a disznóöléshez. Nemcsak a hentes meg a kése, hanem talán minden fűszerszám, amit a boltban árulnak.
- Orjaleves lesz ebédre, és természetesen karmenádli - figyelmeztette Kis Dánielt özvegy Sztárayné, amikor a fehérre vakart, sokszor leforrázott disznó felbontására került a sor.
De a hentes régi ember volt, tudta a módját a dolgoknak... Ugyanezért egy darabot levágott a farkából, egy darabot a füléből a megpörkölt disznónak, és a darabokat tenyerén a háziak elé nyújtotta. Szent Mihály, mint akár gyermekkorában, a fülét választotta, amelyet ő fogott az eleven disznón.
- Hol van a fiatal tekintetes asszony? - kérdezte Kis Dániel, körülnézve Mathilde után.
A fiatal tekintetes asszony nem mutatkozott sehol, mert bánatára a konyhán a különböző, ilyenkor nagyon is sürgős teendőket kellett végeznie. Holtszomorú volt, mert sejtelme se volt a disznóölés ceremóniájáról, nem tanulta meg idejében a szertartásokat, amelyeket a későbbi életkorban nem lehet megtanulni. Így tehát leginkább csak arra ügyelt, hogy legyen elegendő forró víz kéznél.
- Ó, istenem, milyen szerencsétlen vagyok, a mama megint elhódítja darab időre Szent Mihályt! - mondogatta a tűz melett üldögélve, és a nagy fazekakra felügyelve, amelyek rendeltetését nem tudta. Mert természetesen minden edény, amely a házban található volt, glédában állott a disznóölés napján, özvegy Sztárayné rendelkezéséből.
- Rózsi, maga egy nagyszerű asszony! - mond Szent Mihály, a papírba burkolt fűszerszámok regeét megpillantva.
- Régen készülődöm a mai napra - felelt özvegy Sztárayné. - De most lássuk, hogy milyen belülről a disznó.
Így szólt, miután Kis Dániel ott állott, nagy késével a disznó hasa alját felhasítva, aztán felkoncolva, minden részének kiszámítva a helyét, miután a disznó olyan állat, hogy minden porcikája jóízű.
- Várjunk, előbb egy pohár bort iszunk - mondta özvegy Sztárayné a jó asszonyok gondosságával, a vejének, a hentesnek és magának töltve az idei borból, nagy poharakba zöld cserépkancsóból, hogy a bor csaknem kiloccsant a frissen esett hóra.
De mégse loccsant ki, mert Kis Dániel egyetlen hajtásra végzett vele sörtés bajsza alatt, csak krákogása mutatta, hogy a bor céljába talált.
A toronyban reggeli miséhez harangoztak, szél jött a fürdőház felől a hóeséssel, amely már kavargatni kezdte az addig egyenletesen hulló havat. Mergkergette a szélesen elterpeszkedve érkező hópelyheket, mielőtt azok elfoglalták volna helyeiket a faboglyán, a kis faházikón, amely az udvar sarkában állott félrecsapott, bolondos deskatetőjével (mert az ilyen építményeknek nem szabnak örök életet az emberek, pedig mindennap van rá szükségük), a kertben véges-végig, amerre régen elszerencsétlenedett ribizli- és pöszmétebokrok nyúltak: világosan fehér lett a mindenség.
- Nos, most benne vagyunk az igazi disznőöléshez való időjárásban - mond Szent Mihály, jó nagyot szippantva az időből.
Mellette állott anyósa, özvegy Sztárayné, fél kézzel vállára támaszkodva, mert majdnem egymagasságú volt Szent Mihállyal, amikor Kis Dániel a disznó felbontásához fogott, természetesen vigyázva a belekre, a gyomorra, amelyek majd a hurka és kolbász (és disznósajt) elkészítéséhez lesznek alkamasak.
Özvegy Sztárayné, miután a párolgó disznó belsejébe pillantott volna, megelégedetten és reményteljesen, azon a drágalátos orgonázó hangjn, amely úgy hangzott, mintha mindig valamely himnuszt mondott volna, így szólt Szent Mihályhoz:
- Miután személyzetünk nincs, és mi különben is mással leszünk elfoglalva: a belek alapos kimosását magára bízzuk, Mihály. Elvállalja?
- Nagyon szívesen, mután ma úgyse megyek hivatalba - felelt Szent Mihály, pedig tudta, hogy nem lesz könnyű dolga.
Kis Dániel hatalmasan dolgozott a disznón, míg a hó mind sűrűbben hullott.
Már fehér lett tőle Sztárayné menyecskésen bekötött feje is, pedig soha fiatalabbnak nem látszott, mint disznóöléskor.

(1933)